Egy érdekes cikk, mellyel éppolyan nehéz egyetérteni, mint nem egyetérteni.

 Igen vegyes érzelmekkel olvastam az nb1.hu cikkét, melyben a „czp” írói álnéven publikáló szerző ossza meg a Magyar-Finn utáni érzéseit. Vegyes érzelmekkel, mert legalább annyira szálltam volna vitába azonnal, mint amennyire egyetértettem vele. Pontosabban bizonyos részeivel.

Szóval az van, hogy értem én, sőt megértem czp (maradjunk ennél a megnevezésnél, bár nyilván nem nagy kunszt kitalálni, kit takar a monogram) felháborodását. Valóban nem ezt érdemelte ez a csapat. Oké, ez valóban egy gyenge meccs volt, pláne a második félidő és (ez viszont abszolút pozitívum) nem ezt szoktuk meg ettől a válogatottól. Ettől függetlenül, ahogy a szerző, én is úgy érzem, nem gúnyos rigmusokat és füttykoncertet érdemeltek a srácok. Azért nem, mert ha nem is sikerült az igazi bravúrt elérni, ez a gárda rég nem látott sikert ért el a csoportjában. És azért ha lezárunk egy selejtezőcsoportot, illő lenne az összteljesítményt mérlegre tenni, nem csak egy, szerencsétlenül összejött meccs alapján „ítéletet hirdetni”. Márpedig ha az összteljesítményt nézzük, nagy felháborodásra nincs okunk. Sőt, kicsire sem. Azt hiszem, a sorsolás után kevesen hitték, hogy ez a gárda így zárja majd a csoportküzdelmeket. Leszámítva ezt az utolsó, már tét nélküli meccset, semmi okunk nem lehet a panaszra. Így inkább dicséret, vállveregetés járna a srácoknak, mintsem füttykoncert. Ebből az szempontból maximálisan egyetértek az nb1.hu publicistájával.

Ugyanakkor most jön a de!

Szurkolóként had' védjem meg kicsit a „fütyülőket”. Először is a szurkolónak, a jegyet vásárlónak, aki „fizeti a zenészt”, joga van a véleményéhez és ahhoz is, hogy azt kinyilvánítsa. És nem csak akkor, ha épp tetszett neki a produkció, hanem akkor is, ha nem. Ilyen borsos belépőárak mellett az a minimum, hogy joggal elvárhassa, őt bizony ott szórakoztassák. És az is része kell, hogy legyen a minimumnak, amit joggal várhat el, hogy ha a szórakoztatás nem megy végbe, akkor nemtetszését fejezhesse ki. Ez így természetes. Aki akár több tízezer forintot sem sajnál arra áldozni, hogy mondjuk a családdal elutazzon a meccsre, belépőket vegyen egy 90 perces produkcióra, az azért talán joggal várja el, hogy a 90 perc alatt a maximumot nyújtsák a „művészek”. Ehelyett kapott egy tűrhető első és egy pocsék második félidőt, de senki nem mondja neki, hogy akkor a fele pénzed visszaadjuk, mert ez jóindulattal is csak 45 perces produkció volt. Persze, hogy dühös és ott, akkor nem nagyon vigasztalja, hogy voltak már jobb meccsei is ennek a gárdának. Azt hiszem, ez azért érthető.

Ha moziba megyek, elvárom és azt hiszem joggal, hogy minőséget kapjak a pénzemért. Ne legyen homályos a kép, ne recsegjen a hang és mindez a film első percétől az utolsóig tartson. Ha nem így történik, akkor a néző bosszús lesz, fütyülni fog, tüntetőleg fordul a vetítő felé. És nem hiszem, hogy ezt bárki is kifogásolná, azt sem hiszem, hogy ne lenne joga ehhez a fizető nézőnek.

Ha egy színházban belesülnek a szerepbe a színészek, akkor a közönség fütyülni fog. Ha Hamlet belezavarodik a monológjába vagy Petúr szunyókál egyet a bordal helyett, akkor annak menthetetlenül füttykoncert lesz a vége és még véletlenül sem vastaps. És a nézőt nem fogja érdekelni, hogy ebben a szezonban hányszor adták már elő parádésan az adott darabot ezek a színészek, csak az érdekli, hogy ő akkor és ott nem azt kapta, amiért fizetett. És azt kell, hogy mondjam, teljes joggal viselkedik így.

De hozhatnék hétköznapibb példákat is. Ha boltba megyek és 300 Ft-ot adok egy kiló kenyérért, akkor talán joggal várom el, hogy az minimum ehető legyen. Ha tejet veszek, joggal várom el, hogy ne legyen savanyú. Ha ez nem teljesül, akkor reklamálok. És úgy gondolom, miután én fizetek, ehhez bizony jogom van. Jogom van ahhoz, hogy azt kapjam a pénzemért, ami elvárható.

Ha elfogadjuk azt, hogy az élet minden területén úgy működik a dolog, hogy ha fizetek valamiért (bármilyen szolgáltatásért), akkor jogom van ahhoz, hogy egy elvárható minőséget kapjak, ha ezt nem kapom meg, akkor jogom van reklamálni, akkor nem értem, mi indokolná, hogy egy futballmérkőzéssel kapcsolatban eltérjünk ettől az elvtől? Nyilvánvalóan semmi sem indokolja.

És úgy gondolom, ha a válogatott egyik játékosa holnap egy nagy értékű házimoziszettet vásárol, aztán otthon kipróbálva arra jön rá, hogy a cucc jóval szerényebb élményt nyújt annál, mint amit előzőleg leírtak neki (ergo átbaszva érzi magát), akkor reklamálni fog. És marhára nem az érdekli, hogy az adott cég előzőleg mennyi kifogástalan minőségű készüléket adott már el, hanem kizárólag azzal foglalkozik, hogy az általa megvásárolt nem az. Nos, akkor viszont neki is el kell fogadnia, hogy ha egy meccsen az ő produkciója nem üti meg az elvárt szintet, akkor a fizető néző reklamál. És a fizető nézőt sem az fogja érdekelni, hogy előtte voltak-e jó produkciói, hanem az, hogy ő ott bizony nem azt kapta, amiért fizetett.

Ilyen szemszögből azt tudom hozzátenni czp cikkéhez, hogy ha mélységesen szégyellje magát az, aki tegnap fütyült, akkor az is szégyellje magát, aki a boltban megreklamálja a romlott tejet vagy az étteremben a hideg ételt. Gyakorlatilag mindenki.

Ugyanakkor én is azt mondom, amire czp is célozgat, hogy ne ebből az egy meccsből induljunk ki. Oké, fütyült aki fütyült, nem alaptalanul tette, nem jogtalanul tette, de ezen (a meccsen) túl kell lépni. Volt egy ilyen is a tízből. De eltekintve ettől az utolsó, már tét nélküli meccstől, összességében ezek a srácok megérdemlik, hogy megtapsoljuk őket. Szeressük őket és bízzunk bennük. Mert bizony, annyi sok ínséges év után, ez a válogatott most végre tett le valamit az asztalra. Nem csináltak csodát, de nem is azt vártuk, csak becsületes melót. Azt megtették és az eredménye is meglett. Lehet őket tisztelni, lehet őket szeretni és ami legalább ennyire fontos, lehet hinni bennük. És azért az valóban nagy dolog, hogy finn meccs ide vagy oda, ezek a srácok vissza tudták adni a hitet abban, hogy van keresnivalónk, akár egy svéd válogatottal szemben is.