FN Blog / Fociblog / VB2010, Dávidok és Góliátok
Nyomtatás Betűméret
VB2010, Dávidok és Góliátok 2010-06-17 20:32:07
Van abban valami magával ragadó ha a kicsi borsot tör a nagy orra alá...

Zajlik a futball VB. Gondolom ezzel túl sok újdonságot nem mondtam, mint, ahogy azzal sem, hogy szép lassan az „alapszakasz” célegyenesére fordulunk. Véget érnek a csoportmeccsek, melyeknek egyik specialitása a kis csapatok jelenléte. Ők azok akikről tudjuk, hogy olyan túl sokra nem hivatottak. Mondhatni a „futottak még” kategória. Bravúrokat bemutatva és nagy mázlival talán egy második hely összejöhet valamelyiknek, de sokkal több nincs bennük. Szidjuk is őket , hiszen miattuk, illetve az általuk általában bemutatott „bekkelős” foci miatt nem szép a játék, nincs sok helyzet és persze nincs sok gól sem. Ahogy mondani szokás, ölik a játékot, pláne ha összefutnak egy nagyágyúval.

És mégis.

Mégis az embernek, és ezzel a szurkolók nagy többsége bizony így van, akad a tarsolyában egy „kiskedvenc” is a nagy favoritja mellett. (ha más nem, akkor az a kis csapat, ami a nagy favoritja ősi riválisával került egy csoportba) Azért mert valahol legbelül, a lelkünk mélyén szeretjük, ha a kicsi legyőzi a nagyot, ha Dávid újra legyőzi Góliátot. Vagy ha le nem is győzi, de legalább jól megfricskázza. Ha Góliátnak vért kell izzadnia, ha Dávid legalább jól megfricskázza, megrángatja bajszát, aztán jól képen törli, fügét mutat neki, hogy legalább a képébe röhögjön mielőtt jön az elkerülhetetlen. Ha meg Dávid győz, az még jobb, akkor aztán végképp a mennyben érezzük magunkat.

Valahol mélyen legbelül ott van bennünk a vágy, hogy néha azért újra győzni lássuk Dávidot. Ha nem is szeretjük, pontosabban a harcát nem szeretjük, az utat nem szeretjük amin eljut győzelemig, de azért szorítunk neki. Ha összecsap góliáttal, amíg 0-0 az állás vagy ha talál egy gólt, akkor nagyon szorítunk, hátha. Ez talán még gyermekkorból jött velünk. Akkor is szerettük a népmesék „Dávidjait”, a szegényember legkisebb fiát, aki sárkányt ölt vagy lovagokat szégyenített, a lényeg, hogy így vagy úgy, de elnyerte a szépséges királykisasszony kezét és vele a fele királyságot. Szerettük ha a kicsi nyert, ha a mese elején még elesettnek tűnő legény aratta le a babérokat. Azért mert mi is kicsik voltunk, a nagy és erős felnőttek világában mi voltunk a gyengék, az elesettek és bizony jó volt esténként hallgatni, hogy az ilyen kis csenevészek is világraszóló dolgokat tehetnek.

Aztán felnőttünk. A kiságytól messzire jutottunk, de Góliátok nem lettünk. Hétköznapi kisemberként vágyunk az új mesékre. Amiben Dávid ismét legyőzi Góliátot, mi meg újra elhisszük, hogy a kisembernek is van esélye. És valahol legbelül vágyunk rá, hogy a mese életre kelljen ott a képernyőn. Lássuk, hogy Góliát hiába szedi össze minden erejét, mert Dávid már pörgeti feje felett a parittyáját... És ha jól száll el az a kő, akkor bizony örülünk, mert egy kicsit újra elhisszük, hogy ha elég elszánt a kicsi és nagyon akarja, akkor néha megtörténhet a csoda. A csoda aminek kapcsán egy kicsit újra elhisszük, hogy a hétköznapi kisember, az elesett is arathat sikereket.

Persze ha Dávidból szép lassan Don Quijote válik a meccs alatt, akkor kiröhögjük. Ez is olyan emberi, ezek is mi vagyunk. Egyébként is savanyú a szőlő...



 
Cimkék: világfoci, vb2010
6 szavazat alapján

Mi a véleménye a bejegyzésről?

Nagyon gyenge   Nagyon jó

Szóljon hozzá!